Pajzán Toldi

I. ének

Ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja,
Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja.
Mérges lapostetvek csípik ahol érik,
Kormos seggepartján sütkéreznek délig.
Amott a kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett jobbágyf@szra kémlel.
Nincs egy árva szőrszál a p*nája ráncán,
Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.

Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.
A zsombékok tövén, hol füves az árok,
Vígan enyelegnek üzekedő párok.
Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas f@szát talicskán kell tolni.
Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,
Egyensúlyoz rajta három tonna rőzsét.

Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Vadállatok futnak előle morogva.
Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Duhaj kedvében egy megyét meghágott.
Delelőn az ipart agróban űzi,
F@szára a nőket huszasával fűzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

Megjött immár Toldi rókalelkű bátyja,
Viszeres seggén lóg szattyánbőr gatyája.
Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kér ő már p*nát, csupán csak nyugalmat.
Valaha egykor ő volt a kuplerájok bakja,
Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.
S ha egyszer mégis üzekedni merne,
Duhaj kedvében nagyokat tekerne.

De hiába nógatja azt a fonnyadt tököt,
Sunyin és unottan mond az csütörtököt.
Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét,
Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét.
S gondolata támad, mely aljas és kajla:
"Majd elintéz téged a királyi szajha!"

II. ének

Fel van lobogózva ős Budavár tornya,
Dicső lovagoknak áll itt hősi torna.
Lajos királyunknak nemi kedve fogyó,
Elégedetlen már a királyi lotyó.
Kihirdette tehát hetedhét országba:
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nem könnyű feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja ásva annak sírja.

Hét numerát kíván a királyi némber,
Ki sem véve a f@szt, egyben végezvén el.
Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a f@szára.
Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,
Állati nagy f@szát ürüzsírral kente.
Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!"
De az ötödiknél nem tudott már menni.

Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény,
Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény.
Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be!
Ám hét után nem állt, s tették hűs verembe.
Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok.
S míg trágár apródja szívja keble halmát,
Beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát.

Mered nagy kopjája dicsőségre várón,
Ám csakhamar kidől, s viszik ki hordágyon.
Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük,
De hiába folyt el drága életnedvük.
Senkinek sem állt föl öt után, hiába,
Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.

III. ének

Mint dámszarvas, kit seggbelőtt az ármány,
Fut sötét erdőbe szegény Miklós árván.
Együgyü szívében csak egy terv világol,
Hogy a nehéz versenyből győztesen kilábol.
Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes:
Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes!
Ravaszul beszél, véka alá rejtve
Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.

A hold meszes segge felkúszott az égre
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,
Míg durván ráförmed a királyi strázsa:
Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta!
Nem zsellér fickónak áll itt hős lovagi torna!
Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat,
Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.

S mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.
Lesúlyt hős Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi.
Iszonyút rikoltva ugrik be a résen,
S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen.
Amíg a várkertet fürkészve átszelte,
Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.
Meglepte őt Miklós, keservesen nyögött,
"Ha kedves az életed, b@szd meg azt a dögöt!"

Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,
Most búsan ténfergek rossz p*csákat nyalva.
Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot,
S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott,
Megköszönte Miklós a király tanácsát,
Felfeszíti f@szával a bejárat rácsát.
Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn:
Remélem nem visznek ki téged is lepedőn.

Miklósnak dermeszti szívét, amit látott,
Eléje Johanna nagy p*csája tátog.
Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó,
Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.
Ásítva szürcsöl hatalmas puncija,
Melynek űrmértéke úgy harminchat uncia.

Nem szívbajos Miklós, legény ő a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát az abnormis karó,
Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró.
Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,
Már a hetes turnus át van hágva régen.
Szívós a királyné, a huszat is állja,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.

Ám harminc után már hervad a lotyó,
Bár Miklós még serényen dorongol.
Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.
Meghalt a királyné! - sikoltják a vének,
Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.
Taszigálják, rúgják valagba és hasba,
Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.

Lődörög Miklós, mint lóf@sz a lébe,
Megkötözve viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Podvás seggét nyalja idomított medve.
A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:
Úrnőnket e paraszt, a halálba b@szta!
Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve!
Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.

Kívánsz szűz leánykát? Telt valagút? Ringót?
Minden a tied, mert megölted a ringyót!
Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal
A fél világ nem tudta őt ellátni f@sszal.
De te méltó voltál a királyi dögre
Dicső magyar f@szod álljon mindörökre!