Pajzán Toldi
I. ének
Ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja, Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja. Mérges lapostetvek csípik ahol érik, Kormos seggepartján sütkéreznek délig. Amott a kútágas alatt áll egy némber, Vízmerítés helyett jobbágyf@szra kémlel. Nincs egy árva szőrszál a p*nája ráncán, Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.
Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek, Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek. A zsombékok tövén, hol füves az árok, Vígan enyelegnek üzekedő párok. Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi, Bár hatalmas f@szát talicskán kell tolni. Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét, Egyensúlyoz rajta három tonna rőzsét.
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja, Vadállatok futnak előle morogva. Egy krónikás írja, mit szemével látott: Duhaj kedvében egy megyét meghágott. Delelőn az ipart agróban űzi, F@szára a nőket huszasával fűzi. Amint vakaródzik, s a semmibe réved, Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.
Megjött immár Toldi rókalelkű bátyja, Viszeres seggén lóg szattyánbőr gatyája. Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat, Nem kér ő már p*nát, csupán csak nyugalmat. Valaha egykor ő volt a kuplerájok bakja, Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja. S ha egyszer mégis üzekedni merne, Duhaj kedvében nagyokat tekerne.
De hiába nógatja azt a fonnyadt tököt, Sunyin és unottan mond az csütörtököt. Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét, Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét. S gondolata támad, mely aljas és kajla: "Majd elintéz téged a királyi szajha!"
II. ének
Fel van lobogózva ős Budavár tornya, Dicső lovagoknak áll itt hősi torna. Lajos királyunknak nemi kedve fogyó, Elégedetlen már a királyi lotyó. Kihirdette tehát hetedhét országba: Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja. Nem könnyű feladat, nem mindenki bírja, És aki nem bírja ásva annak sírja.
Hét numerát kíván a királyi némber, Ki sem véve a f@szt, egyben végezvén el. Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa, Annak Aranybullát vernek a f@szára. Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente, Állati nagy f@szát ürüzsírral kente. Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!" De az ötödiknél nem tudott már menni.
Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény, Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény. Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be! Ám hét után nem állt, s tették hűs verembe. Riszálja valagát Johanna, az álnok, Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok. S míg trágár apródja szívja keble halmát, Beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát.
Mered nagy kopjája dicsőségre várón, Ám csakhamar kidől, s viszik ki hordágyon. Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük, De hiába folyt el drága életnedvük. Senkinek sem állt föl öt után, hiába, Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.
III. ének
Mint dámszarvas, kit seggbelőtt az ármány, Fut sötét erdőbe szegény Miklós árván. Együgyü szívében csak egy terv világol, Hogy a nehéz versenyből győztesen kilábol. Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes: Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes! Ravaszul beszél, véka alá rejtve Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.
A hold meszes segge felkúszott az égre Mire Miklós felért Buda alá végre. Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza, Míg durván ráförmed a királyi strázsa: Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta! Nem zsellér fickónak áll itt hős lovagi torna! Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat, Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.
S mintha vasból volna ágyékának kincse, Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre. Lesúlyt hős Botondként, képes volna ölni, Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi. Iszonyút rikoltva ugrik be a résen, S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen. Amíg a várkertet fürkészve átszelte, Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte. Meglepte őt Miklós, keservesen nyögött, "Ha kedves az életed, b@szd meg azt a dögöt!"
Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka, Most búsan ténfergek rossz p*csákat nyalva. Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot, S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott, Megköszönte Miklós a király tanácsát, Felfeszíti f@szával a bejárat rácsát. Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn: Remélem nem visznek ki téged is lepedőn.
Miklósnak dermeszti szívét, amit látott, Eléje Johanna nagy p*csája tátog. Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó, Kígyózva tekereg a vérvörös csikló. Ásítva szürcsöl hatalmas puncija, Melynek űrmértéke úgy harminchat uncia.
Nem szívbajos Miklós, legény ő a talpán, Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán. Ökleli Johannát az abnormis karó, Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró. Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen, Már a hetes turnus át van hágva régen. Szívós a királyné, a huszat is állja, Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.
Ám harminc után már hervad a lotyó, Bár Miklós még serényen dorongol. Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal, Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal. Meghalt a királyné! - sikoltják a vének, Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek. Taszigálják, rúgják valagba és hasba, Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.
Lődörög Miklós, mint lóf@sz a lébe, Megkötözve viszik a király elébe. Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve, Podvás seggét nyalja idomított medve. A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta: Úrnőnket e paraszt, a halálba b@szta! Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve! Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.
Kívánsz szűz leánykát? Telt valagút? Ringót? Minden a tied, mert megölted a ringyót! Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal A fél világ nem tudta őt ellátni f@sszal. De te méltó voltál a királyi dögre Dicső magyar f@szod álljon mindörökre! |